Karthago.hu

A cannae-i csata A Kr. e. III. században Róma és Karthágó között hosszan elnyúló, véres konfliktus bontakozott ki a mediterrán térség uralmáért, amely pun háborúk néven vonult be a történelemkönyvekbe. Az első háborúban(Kr. e. 264-241) mindkét fél a végletekig kimerítette anyagi és emberi tartalékait, azonban még is Róma volt a kitartóbb. Fanatikus elszántsággal, a polgári személyes anyagi adakozásaiból, kínkeservesen felállított egy utolsó flottát amelyre Karthágó már nem tudott válaszolni. A vereség következtében Karthágó elveszítette szicíliai birtokai és jelentős hadisarcot volt kénytelen fizetni Rómának. A városnak ezután még egy súlyos zsoldos lázadással is meg kellett birkózna amely pusztasággá változtatta afrikai birtokaikat, mindezt kihasználva a római farkas rátette szőrős mancsát Korzikára és Szardíniára. Karthágó a béke éveit arra használta fel, hogy hispániai birtokait kiterjessze, e roppant feladat Hamilkar Barkas-ra az első pun háború és az követő csaták hősére hárult. Hamilkar szívós munkával válogatott sereget szervezett a leigázott és szövetséges törzsekből. Katonái tisztelték és felnéztek rá, mindenhova követték őt. 229-ben egy sikertelen ostromot követő visszavonulás közben esett el, miközben megmentette fiainak és vezérkarának életét. Utána végakaratának megfelelően veje, Haszdrubal vette át hispániai csapatok irányítását és ő lett Hamilkar legidősebb fiának Hannibalnak (247?-183) a gyámja. Haszdrubal elsősorban a diplomácia eszközével igyekezett a pun hatalmat Hispániában megszilárdítani. Felesége halála után egy ibér törzsfőnök lányát vette nőül amely igen jó pont volt a hispán klánok szemében. Haszdrubal azonban csak 8 évig gyakorolhatta a hatalmat, mert 221-ben egy kelta orgyilkos leszúrta. HANNIBAL A hadsereg ekkor Hannibalt kiál- totta ki fővezérének, és az ese- mények hamarosan felgyorsultak. Kemény ostrom után elfoglalta Saguntum városát amely Róma érdekei képviselte a térségben, és szálka volt a hipániai pun birodalom testében. Itália ölbe tett kézzel nézte a görög gyarmatváros pusztulását. Amikor azonban Hannibal 218-ban átlépte az Ebrót amely formálisan a két birodalom érdekszférájának határa volt, Róma hadat üzent. Az ellene küldött légiókat kijátsz- va, az ellenséges gall törzsek között lavírozva, átkelt az Alpokon és betört Felső-Itáliába. A csak néhány éve leigázott Pó menti gall törzsek örömmel csat- lakoztak hozzá, így Hannibal ki- pótolhatta a hosszú menetelés veszteségeit, hadserege hamarosan 40.000 főre duzzadt. Az első komoly pofont december magasságában csattant Rómán. A Trebia folyónál(Ticinus) bekerítette majd megsemmisítette az ellene nyomuló consuli hadakat. Tavasszal folytatta az útját Itália szíve felé. Előbb átkelt a Rómaiak által járhatatlannak tartott Arno mocsarain, majd a Trasimenus-tónál csapdába csalta és megsemmisítette Flaminius consul hadait. A 25 000 fős római seregből 15 000-ren elestek a többiek pedig fogságba kerültek. A csata után Hannibal az Adria felé vette az irány, hogy felvegye a kapcsolatot Karthágóval, és megpróbálja átállásra bírni Róma déli szövetségeseit. Hannibal belátta, hogy Róma és azt ernyőként védő latin városok és erődök hálózatának elhúzódó ostromára, egyenlőre nem vállalkozhat. Magában Rómában eközben "meghúzták a vészharangokat" tejhatalmú diktátor választottak a veterán hadvezért Fabius Maximust személyében. Fabius a frissen felszerel új légiókkal Hannibal nyomába eredt, de megfontoltan kerülte a nyílt összecsapást és inkább a rajtaütés, csipkelődés és a felperzselés taktikáját alkalmazta. Azonban a gyors győzelmekhez szokott római közvélemény tetszését nem nyerték el Fabius katonai módszerei, ezért a diktátor állandóan a támadások kereszttűzében tevékenykedett. Miután lejárt a fél éves diktátori hivatala Fabiust félreállították és két consult neveztek ki a helyére, az energikus Terentinus Varrot és a tapasztal Aemilius Paullust. Róma egy roppant méretű 86 000 főt számláló ármádiát bocsátott a rendelkezésükre, majd Hannibalra uszította őket. A pun hadvezér értesülve a történtekről lehúzódott az Aufidus folyót körbeölelő síksághoz, és Cannae városában rendezkedett be. Hannibal úgy látta, hogy a terep kitűnően alkalmas arra, hogy lovassági fölényét kihasználja. A római hadsereg közel kétszeres (Hannibal teljes hada mintegy 50 000 főt számlált) erőfölényének dacára a punok 10 000 lovast tudtak harcba indítani a rómaiak 6 000-es számával szemben. Hannibal tudta, hogy ez lehet az egyetlen ütőkártyája a fegyelmezetten, tömött sorokban masírozó, kardforgatásban igen jártas római nehézgyalogsággal szemben. A két consul követte őt Cannae-hoz, és a karthágói hadtól jól látható közelségbe tábort ütött. Aemilius Paullus szertette volna a gyalogság szempontjából kedvezőbb terepen megvívni a csatát, de Terentinus Varro és a katonák is bosszúra szomjaztak, le akarták végre mosni a Róma becsületén esett sebeket. Minél hamarabb szerették volna a földbe döngölni Hannibalt és a földjeiken tomboló "szedett-vedett" kis csapatát. A Rómaiak két táborba szállásolták el magukat amelyeket az Aufidus folyócska választotta el egymástól. Hannibal tisztában volt vele, hogy a hadjárata folytatásához mindenkép szüksége van egy látványos győzelemre, amely elpártolásra bírhatja Róma szövetségeseit. Ezért mindenképpen csatát akart provokálni. Első lépésként a római katonák harci morálját borzolta azzal, hogy módszeresen elkezdte zaklatni a táborukat. Amikor római katonák meglátták, hogy a pun táborhoz közelebb eső kisebb táborukból kiszállingózó vízhordóikat a síkságon keresztül-kasul nyargalászó numida lovasok zaklatják, végleg betelt a pohár. Másnap reggel a soron lévő hadvezér Varro kitűzte a jelet a csatára. A CSATA A rómaiak a folyóhoz közelebb eső jobbszárnyra helyezték el a római lovasságot, Aemilius Paullus vezetésével, a balszárnyon a szövetséges lovasok foglaltak helyet élükön Terentinus Varro-val. A centruma tömörítették a római és szövetséges gyalogságot akiket az elöző évi consul Servilius irányított. A rómaiak arra számítottak, hogy a középen előrenyomuló megállíthatatlan, gyalogos gőzhenger azelőtt véget vett a csatán mielőtt a szárnyakon a pun lovasok döntésre vinnék a dolgot. Hannibal hajnalban kelt át a folyón majd hozzálátott a hadrend kialalkításához. A római lovassággal szembe a ball szárnyra a gall és hispán nehézlovasait vonultatta fel, az élükre tehetséges alvezérét Hasdrubalt állította. A szövetséges lovassággal szemben vezénylete a numida lovasokat. Hannibal magához vette Mago nevű öccsét és a legkritikusabb helyre középre vonult. A derékhad centrumába helyezte a gall és hispán gyalogosokat a római állások felé domborodó félhold alakzatban. A félholdat a két oldalról az afrikai nehézgyalogság fogta közre, ők képezték a pun hadsereg legelitebb részét, hatékonyságuk továbbfokozása érdekében Hannibal zsákmányolt római fegyverzettel látta el őket. Mint hamarosan látni fogjuk szinte óramű pontossággal történtek az események Hannibal zseniális tervének megfelelően. Miután elhangzott a csatakiáltás, a segédcsapatok rohamával és a könnyűfegyverzetűek összecsa- pásával megkezdődött az ütközet. A nap egyformán kedvező irányból sütött le a harcosokra így nem zavarta őket a csatában, viszont az erős nyugati szél a rómaiak arcába hordta a puszta porát. Hamarosan a pun balszárnyon el- helyezkedő Haszdrubál lovasai is megütköztek a jobbszárnyról rohamozó római lovassággal. A túlerőben lévő karthágói hadak hamar megingatták a római lovasokat sorait akik hátrálni majd menekülni kényszerültek. Eközben a centrumban a római nehézgyalogosok valóságos hömpölygő árként zúdultak rá a gall és hispán csapatok domborodó félholdjára. Hannibal csapatai hihetetlen elszántsággal és erővel vetették bele magukat a harcba, azonban a rómaiak meg megújuló dühöt rohamának nem tudták sokáig ellenállni, így hamarosan hátrálni kényszerültek. A diadalittas római katonák előbb kiegyenesítették majd behorpasztották a pun csatarendet így sétálva bele a karthágói hadvezér jól előkészített hálójába. Hannibal ekkor elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy bevesse a két szárnyon elhelyezkedő pihent afrikai hadtesteket akik két oldalról támadtak rá a már lankadó római gyalogságra. Időközben a pun jobbszárny numida lovasai is megütköztek a római szövetséges lovassággal. A numidák egy meghökkentő hadicselt is bevetettek. Közülük mint egy ötszázan kardot rejtettek a vértjük alá, majd szökést színlelve kiváltak a csatasorból. Átnyargaltak az ellenséghez, s itt lovukról elugorva, pajzsukat és hajítófegyvereiket a katonák lába elé dobták. A szövetséges lovasság katonái elvezették őket a leghátsó sorba és rájuk parancsoltak, hogy maradjanak ott. Amikor a küzdelem kezdett a tetőfokára hágni, a rómaiak teljes figyelme az ütközetre irányult, és mindenki megfeledkezett a foglyokról. Ekkor a numidák elővették elrejtett karjukat, és a holtestek között szanaszét heverő pajzsokat felkapva hátba támadták az ellenséget. A numidák nagy veszteségeket de még annál is nagyobb rémületet okoztak a szövetséges lovasok körében, így a római harcvonal hamarosan elvesztette a ball szárnya is.  A numidák A jobb oldali rajz numida könnyűlovasokat ábrázol. Ők voltak Észak-Afrika őslakói, és bennük tisztelhetjük a mai berberek elődeit is. Ezek a kitűnő lovasok zabla nélkül lovagoltak, és a csaták- ban rendre felűlmúlták az itáliai lovasságot. Fegyverzetük kis pajzsból és hosszú lándzsából állt. A numida lovasok már jó pár száz évvel az első pun háború- kat megelőzően is a karthágói hadsereg egyik alappillérét ké- pezték. Sok törzsük lovasság kiállításával adózott Karthagó városának. Fontos szerepet ját- szottak Hannibal győzelmeiben. Haszdrubál aki időközben felhagyott a római jobbszárny üldözésével, a numidákat a menekülő ellenség után küldte maga pedig lovasságával iszonytató ordítások közepette belerontott a harapófogóba szorult római gyalogosok masszájába. Innentől az ütközet inkább hasonlított egy nagy vágóhidra mint csatára. Rómaiak közül egyedül Aemilius Paullus tudta még irányítani az eseményeket aki annak ellenére, hogy még a harc kezdetén megsebesült egy parittyakőtől, összegyűjtötte a mészárlásból kitántorgó római katonákat és sorra indított rohamait az öldökléssel elfoglalt punok ellen. Az karthagóiak azonban hamarosan észbe kaptak és nagy erőkkel körbefogták a consul maroknyi csapatát. Paullus emberei hősiesen harcoltak, a lovasok még a lovukról is leszálltak így mondva le a menekülés lehetőségéről. Az áradat azonban hamarosan elmosta az rómaiaknak ezt az utolsó szigetét, maga Paullus is a csatatéren maradt. A másik consul Terentinus Varro körülbelül 5-10 000 menekülőt összegyűjtve kitört a csatából és kétsébesetten Róma felé vette az irányt. Cannae volt a római történelem legsúlyosabb veresége. Az ütközetben Polübiosz szerint közel 70 ezer római katona vesztette életét, a többiek megadták magukat a táborban hátrahagyott tartalékkal együtt. Hannibal veszteségei ehhez képest szinte elenyészok voltak; 4000 gall, 1500 hispán és afrikai gyalogos, valamint 200 lovas. A cannae-i csata azóta fogalommá vált. Bekerült a római hadvezérek katonai szótárába, és döntő hatást gyakorolt a taktika és hadművészet fejlődésére, mind a mai napig iskolapéldája a bekerítésnek és az ellenség teljes megsemmisítésnek. A legutóbb éppen az Öbölháború kapcsán került szóba amikor az amerikai főparancsnok Norman Schwarzkopf tábornok az események után kijelentette, hogy a stratégiájának kidolgozásában Hannibal Cannae mellett alkalmazott taktikája játszotta a főszerepet. Felhasznált irodalom: Livius. XXI-XXIII. könyve. Polybios. III., VII-XI. könyve. Kertész István. A Hódító Róma, 1983. John Warry. Warfare in the Classical Worl, 1980.  Linkajánló Szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani ezt a nagyszerű kis oldalt, amely az antik világ harcosainak és hadvezéreinek kicsinyített figuráit mutatja be. www.navigatorminiatures.com